A méta egy hagyományos magyar labdajáték, amelyet két, tíz-tizenöt főből álló, ütőkkel felszerelkezett – többnyire gyerekekből, diákokból álló – csapat játszik. A méta játék mai formájában a várháborúk emlékét őrzi. Eredetileg a városi iskolák, kollégiumok diákságának kedvelt játéka volt, amelyet idővel a vidéki települések ifjúsága is átvett. A falu népe őrizte és továbbalakította a játékot.
II. Lajos idejéből származó források szerint a lovagok is játszottak egyfajta métajátékot, amely azonban nem volt azonos a gyerekek és fiatalok lent leírt szórakozásával.
Tekintve, hogy a méta eredete több évszázadra nyúlik vissza, egy feltételezett alapformára nem következtethetünk vissza, s az azóta eltelt időben a játéknak sok változata elterjedt. Így a méta családjába tartozik a krikett és a baseball is.
Játékszabályok:
Az általános szabályok szerint a 20-30 méter hosszú, két rövidebb végén vonallal (métavonal) határolt pálya közepén található a különféleképpen megjelölhető – krétával felrajzolt, kövekből vagy fákból kirakott – cél (vár, tilos hely, méta).
Az egyik csapatot az ütők, a másikat pedig a kapók vagy fogók alkotják. A játék során a 60-70 centiméteres ütővel, tulajdonképpen bottal vagy husánggal (métabot, métaütő, kámpa, kampaverő, mángorló) felszerelkezett csapatok tagjai a vonal mögött felsorakoznak.
A kapók egyike az ütőknek sorra adogatja (vagy az ütőjátékosok dobják fel maguknak), a rongy-, bőr- vagy nemezlabdát, akik azt a lehető legerősebben és a legtávolabbra igyekeznek elütni a métabottal. Az elütést követő pillanatban az ütő elrohan a tilos helyre, ahol nem lehet a labdával megdobni, és ezt követően – ha a helyzetet úgy méri fel – ugyancsak szaladva igyekszik visszaérni a vonal mögé, ahol csapatának többi tagja várakozik. Mindeközben ha valamelyik fogó elkapja az általa elütött labdát, és még visszaérkezése előtt eltalálja vele a soros ütőt, a két csapat helyet cserél: az ütőkből lesznek a kapók, és fordítva, a kapókból az ütők vagy az éppen futó játékosból fogoly lesz. Ha a fogók egyike még röptében elkapja a labdát, ugyancsak szerepet cserél a két csapat.
A méta különféle változatai a vármétaj (várasdi), a körméta és a futóméta (népi nevei longa méta, hosszú méta, kifutós, szaladós méta).
A Kincskereső kisködmönben és a A Pál utcai fiúkban is említik.
Más forrásból:
Hosszúméta
Kellékei: rongylabda vagy szőrrel töltött stukklabda, levatta (50-60 cm hosszú bot, egyik vége laposabb és szélesebb).
Játéktér: Kb. 20×60 méteres terület. Belső méta kijelölése – egymástól 20 méterre leszúrnak két botot, közé vonalat húznak. Külső méta – a húzott vonallal párhuzamosan, 60-80 méterre meghúzzák a külső vonalat.
Játékosok: 2 csapatot alakítanak, a métavonalak között helyezkednek el. Az egyik belül játszik. A másik kívül, ez a mezőnycsapat. Választanak egy adogatót és három kutyát.
Főszabály: az ütő a játékos leeresztett kezéből nem érhet a földre.
Játék menete: az adogató feldobja a labdát, míg a bent lévők egyike meg próbálja visszaütni. Ha nem sikerül, a belső métavonal szélére áll, s várja a következő bent lévő játékostársának az ütését. Ha sikerül – jogot nyer a futásra, vele együtt futhatnak a sikertelenül ütő, métavonalon várakozó társai. Keresztül kell futniuk a pályán, a külső métavonalig és vissza, közben vigyázni, hogy a külsősök kutyái el ne találják őket a labdával. A mezőnyjátékosok közben felszedik az elütött labdákat, od’adják a kutyáknak, akik igyekeznek „megstukkolni” vagyis elütni a futókat. Ha a bent lévők megúszták stukk nélkül – pontot kapnak és a csapatok helyet cserélnek.
Pontot csak a bent lévők szerezhetnek. 10 pontig játsszák.
Körméta
15-20 m átmérőjű körben játsszák. A kör kerületén az adogatók métabotok mellett állnak, el nem mozdulhatnak. A főméta, a legügyesebb játékos irányít. Belül a bújók állnak, ők ide-oda mozoghatnak. Az egyik adogató dobja a másiknak a labdát, aki aztán igyekszik eltalálni a belsőket. Ha sikerült, az eltalált játékos kiáll. Ha nem, és a bújók megszerzik a labdát, ők dobhatnak. Ha a körön kívülre kerül a labda – gyertyát gyújtanak, vagyis feldobják a labdát, s aki megfogja, az folytatja a játékot. Ha csak egy adogató marad, ő is elmozdulhat a helyéről. Az a csapat győz, amelyik előbb lefogyasztja a másikat.
Labdakészítés:
A harisnyát kiteregette, közepére tette a követ és az egészet gömbbé gyömöszölte, és ügyesen összefércelte a harisnyagömböt, hogy a csücske ne álljon el és hogy amikor a labdát fonják, szép gömbölyű maradjon. Aztán következett a labdafonás. Előbb a bordázatot kötötték rá. Olyan lett a labda, mint a földgömb, összes délköreivel. Amikor ez megvolt, fent az Északi-sarkon kezdődött meg a munka. Sűrűn körbemenni a spárgával, az egyik délkörön felül áthúzni, a másikon alul, a spárga szorosan egymáshoz simult, úgyhogy a harisnyából egy szemernyi sem látszott ki, közben arra kellett ügyelni, hogy jó keményre is kell húzni, nehogy játék közben meglazuljon. Mert a stukkhoz és a laufmétához kemény, tömött labda kellett. A vörös-fehér bőrcsíkokból összevarrt labda rögtön szétszakadt és lószőrbele kifordult. Az igazi labda az otthon fonott volt. A kő azért kellett a labdába, hogy lendületet, helyes irányt, vagy ahogy a Muziban mondták, svungot adjon neki…egyszer még ugrott is a labda…Csodájára jöttek annak még a Petőfi téri gyerekek is. Piki persze nem árulta el, hogy apró, tömött gumilabdát font a közepibe. (Pásztor Árpád: A Muzi)”
Kozma Andrea, a „Magyar Nyelv” szerkesztőjének közreműködésével.
A fenti írás megjelenési dátuma a lurkovilag.hu óvodai portálon: 2014-01-05
